● Név: Sorina J. Averescu
● Becenév: Sorina, Rina
● Nem: nő
● Születési hely és idő: Kolozsvár, 1844. március 11.
● Kor: 21 (168)
● Faj: vámpír

A család

● Apa: Kleon Averescu
● Anya: Florencia Averescu
● Testvérek: -
● Egyéb hozzátartozók:

A történetem

Szép, őszi nap köszöntött ránk, én pedig elragadtatva figyeltem az ablakból, miként viaskodik egymással a nap, s a felhő: egyszer az egyik, másszor pedig a másik került előtérbe. Kezemet az üvegre helyeztem, majd a fejemmel követtem ezt a mozdulatot, s halvány mosoly jelent meg a szám szegletében. Kár, hogy minden a régmúltamra emlékeztetett.
Ekkor kopogtak az ajtón. Nem vártam senkit – nem mintha egyébként bármikor is várnék –, azt pedig végképp nem értettem, hogy vasárnap délelőtt ki akar engem zargatni. De hát nem volt mit tenni, úgy neveltek, hogy nem illik senkit elküldeni anélkül, hogy meg ne ismerném a szándékait, még akkor sem, ha az illető egy igencsak rosszarcú férfi… Kikukucskáltam a bejárati ajtómon, mire az idegen elmosolyodott és fejéről lekapta a kalapját.
- Szép reggelt, miss Averescu! Szeretnék feltenni pár kérdést önnek.
Saját magamat meghazudtolva nem szóltam semmit, csupán összeszűkült szemmel méregettem őt. Nem volt ínyemre hogy beengedjem, de nem volt más választásom, édesapám forogna a sírjában, ha megtudná hogy illetlen voltam valakivel: ezért egy fáradt sóhaj közepette kitártam a hatalmas faajtót. A férfi belépett, és kezet csókolt nekem. Furcsa gesztus volt, mivel ember volt, és elgondolkodtam azon, hogy vajon lehetséges-e, hogy még nem halt ki az efféle gesztus? Csalódnom kellett, mert megköszörülte a torkát, és megmagyarázta a dolgot.
- Tudom, hogy mi maga, tudom, hogy mióta él a világon, és azt is tudom, hogy megveti az olyan embereket, akik nem ismerik az illemet. – Annak ellenére, hogy az arcát két igencsak csúf sebhely torzította, majdhogynem lehengerlő mosolyt vetett rám, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam. – Johnatan Sinclair vagyok, örvendek.
Halovány mosolyt erőltettem magamra, és még mindig burkolózva vezettem be a vendégemet a nappaliba. Leültem vele szembe a kedvenc bársonyborítású fotelembe, és csak néztem rá. Ő sem szólt semmit, csupán egymást fixíroztuk; ez egész szituáció olyan volt, mint amikor egy szerelmes pár egy év különélés után újra látja egymást, és várnak arra a pillanatra, mikor vethetik magukat a másikra… Éppen ezért megköszörültem a torkom, és feltettem az első kérdésem.
- Pontosan mire lenne kíváncsi, Mr. Sinclair? Vasárnap délelőtt van, és nekem nem sok kedvem van idegenekre pazarolni az időmet. – A legszívesebben kettéharaptam volna a nyelvem ekkora otrombaság hallatán, és meg kell hogy mondjam, nem én voltam az egyetlen akit meglepett az előbbi viselkedésem, mert az idegen – akinek bár már tudtam a nevét, még mindig annak számított – arcán megdöbbent grimaszt véltem felfedezni, noha csak egy pillanatra. Pislogtam kettőt, majd felsóhajtottam. – Kérem, bocsásson meg. De kérhetném, hogy siessünk?
- Természetesen. – Vágta rá gyorsan, én pedig akaratlanul is összevontam a szemöldököm… majd hangosan felnyögtem a kérdése hallatára. – Arra lennék kíváncsi, hogy mi történt azon a bizonyos karácsonyi estén? Tudja mikor, még a…
- ’20-as években, igen, tudom. – Arcomra kifejezéstelen maszk költözött, a férfi pedig elővett egy füzetet és egy tollat, egyik lábát átvetette a másikon, és már készen is volt a jegyzetelésre. Én már akkor elkezdtem beszélni, mielőtt még elkészült volna, s nem figyeltem senkire és semmire, csak meséltem. Tekintetem ismét az udvarra esett, bár már nem láttam, hogy mi történik, mert gondolatban visszarepültem a múltba.
- Jól emlékszem annak a napnak minden percére. Hogy mikor keltem fel, mikor mentem el otthonról, még arra is, hogy hogyan tettem fel magamra a sminkemet. De a legjobban az előadásra emlékszem. A Lucio Silla-t adtuk elő a férjemmel, Axellel. Ő alakította a jegyesemet, a szerelmemet, Ceciliot, én pedig Giuniát.. Örültünk, nem csak annak hogy együtt tudtunk játszani, hanem annak is, hogy a darab hihetetlenül illett hozzánk. Azt már nem is kell említenem, hogy bármennyire is önelégülten hangzik: nagyon jók voltunk. Akkor még a történet is tetszett, bár ma már ha visszatekintek, elég kusza volt… De ez nem érdekes. Annak ellenére, hogy a XX. Századnak majdnem a negyedéig értünk, a színdarab a XIX. Században játszódott. Emlékeztetett a gyerekkoromra, amikor még ember voltam, és lehet hogy ez az, ami miatt úgy a szívembe zártam, nem tudom… De nem is ez a lényeg. Már jóval elmúlt hat óra, ami azt jelentette, hogy a nagyszabású előadásig alig egy óra maradt hátra. Mondanom sem kell, hogy mekkora felhajtás volt a háttérben: díszletesek mentek erre-arra pakolgatni, a szabóink még utoljára ránk adták a ruháinkat egy utolsó ellenőrzésre, mi persze átnéztük a szövegünket, elismételgettük a dalainkat, na meg persze beénekeltünk. Az egy igen hosszadalmas munka volt, tekintve, hogy a szereplőknek külön-külön kellett mennie. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha egyszerre bevonulunk és lerendezzük, ám az alttól a koloratúrszopránig minden megtalálható volt. Én például az utóbbi vagyok. Mire elkészültünk mindennel, el is érkezett az előadás kezdete. Minden tökéletesen ment, míg el nem érkezett az a jelenet, amikor Giunia meglátogatja szerelmét a börtönben, s ahol Aufidio bejelenti, elérkezett az ítélet végrehajtásának időpontja. Igen ám, de nem az a férfi állt előttünk – Arián -, akinek odaadtuk a szerepet. Egy teljesen idegen valaki volt ott, egy pisztollyal a kezében, amelyet egyenesen ránk szegezett. Azt hittük, biztos ez is csak egy kellék, minthogy szeretett barátunkat valami betegség érte, emiatt nem tudott eljönni, s helyettesítik. Ez történt… csak nem beteg volt, hanem kötél szorult a nyaka köré. Ott álltunk az idegennel szemben, és a férjem valahogy megérezhette, hogy mire készül, mert oly hirtelen húzott maga mögé, hogy még nyikkanni sem volt időm. Erősen megszorította a kezem, majd előremeredt, mire „Aufídio” gyilkos mosollyal mért minket végig. Beletelt jó egy percbe, mire rájöttem, hogy a fegyver elsült. S egyenesen Axel bordái közé ékelődött. Éreztem, amint a sötét fájdalom pókhálóként szövi be a szívemet, és bizonyítékképpen könny formájában gyűlt össze a szememben, majd folyt végig az arcomon. A férjem összeesett, én pedig kétségbeesetten kaptam élettelen teste után. A közönség még csak észre se vett semmit az egészből. Talán megmenthettem volna a színházat, ha… Ha nem lepi el az agyamat a vörös köd. Pontos bizonyítéka annak, hogy vámpír vagyok, elővillant, s mint a pióca, rátapadtam a férfira; még csak esélye sem volt. Fogaimat mélyen belemélyesztettem a nyakába, és mielőtt megöltem volna, áthajítottam az operaház túlsó felébe. Hallottam a tömeg riadt lélegzetét, a szívverésüket, a sikolyaikról nem is beszélve, de nem törődtem velük. Meg kellett bosszulnom Axelt. Lassan, őrjítően lassan lépkedtem a gyilkos idegen felé, szép ruhám, melyet oly nagy gondossággal készítettek, szakadtan lógott egészen le a bokámig, cipőimet lerúgtam a lábamról, a hajam leomlott egészen a hátam közepéig. A vérét nem nyeltem le, megborzongtam a gondolattól, hogy az ő éltető ereje legyen bennem, ezért undorodva kiköptem a földre, majd a kézfejemmel megtöröltem az ajkaimat. Tekintetem ridegen csillant, ahogy rápillantottam az áldozatomra, aki már majdnem félholtam hevert mellettem. S ekkor rájöttem, hogy nem fogom megölni. Még nem. Addig fogom kínozni, ameddig csak lehet, mit sem törődve azzal, hogy esetleg a karrieremet tönkre tehetem. S ekkor jöttek be a többiek. A rendőrség, a rendezők, a zenészek, az orvosok, mindenki. Otthagytam az áldozatom, oda se figyeltem a kérdő tekintetekre, csak zokogva visszarohantam ahhoz az emberhez, aki miatt érdemesnek tartottam élni. Lerogytam mellé, a fejét az ölembe húztam, és a szájára tapasztottam az ajkam. Soha még ilyen hidegnek, élettelennek nem éreztem, és ezt utáltam. De szükségem volt még egy utolsó csókra, hogy… hogy… - Próbáltam lenyelni a könnyeimet, ám azok makacsul végigfolytak az arcomon, majd az államnál összegyűlve az ölemben tartott kezemre estek. De nem töröltem le őket. – Aztán, még mielőtt bárki kérdéseket tudott volna feltenni, elmentem. Magammal vittem Őt is, nem bírtam volna ki nélküle. Méltón el kellett búcsúznom. Mikor már úgy éreztem, hogy el tudom engedni, méltó temetést rendeztem neki. – Remegve felsóhajtottam, mire egy puha szövetet véltem felfedezni az arcomon. Mr. Sinclair törölgette éppen le a sós könnyeket, féltő gondossággal. Gondolom furcsának találta a szótlanságomat, mert hirtelen elkapta a kezét.
- Sajnálom. – Bólintottam, majd újra kinéztem az ablakon. Egy ideig csendben maradtunk, majd egy idő után, amikor még nem jelentette be hogy távozni szeretne, gondoltam, hogy szeretné tudni, mi hogy alakult az eset után. Ezért vettem egy nagy levegőt, és újból mesélni kezdtem.
- Elmenekültem a városból. Nem akartam, hogy esetleg megtaláljanak, és addig faggassanak, míg végül elárulom, hogy mi vagyok. Gyenge nőnek tartom és tartottam is magam, így tudtam, hogy nem kellene nekik sok az igazság kiderítéséhez. Az operaház, ahol mindig is énekeltem, tönkre ment. Az emberek úgy tartották, hogy oda szerencsétlenség betenni a lábukat, mert ha megteszik, átok fogja súlytani őket, és ez egy családtagjuk életét követelné. Én egy másik városban új életet kezdtem, egy színházban foglaltam helyet, és azóta sem énekeltem, legalábbis közönség előtt biztosan nem.
Ismét csend telepedett közénk, csupán a toll sercegő hangját lehetett hallani, ahogy a papírral érintkezett. Mikor befejezte a jegyzetelést, Mr. Sinclair rám nézett, szemében együttérzés csillant, majd felállt.
- Köszönöm, hogy szánt rám egy kis időt, és elmesélte ezt nekem. Most már mennék is, nem akarom zavarni. – Azzal elindultunk mindketten a bejárati ajtóhoz. Kinyitottam neki, mire ő megtorpant és ismét csókot lehelt a kézfejemre. Mikor kiegyenesedett, mélyen a szemembe nézett. – Igazán sajnálom, ami a férjével történt. Részvétem. – Azzal a fejébe húzta a kalapját, és elment.

Megjelenés

Jellem

User