Ezerkilencszáznyolcvanhét április ötödikén születtem egy Dánia nevű ország fővárosában, Koppenhágában egy gazdag család első és egyben utolsó gyermekeként. Igen bizony, amikor megszülettem volt apám és anyám is, öt hónappal később viszont már nem. Apám az apám volt, legalábbis annak neveztem, ő pedig a kisfiának, de körülbelül annyit törődött velem, mint az anyám, aki egyébként elhagyott. Apámnál hagyott.. Őt a dadusok helyettesítették, és bevallom talán jobban is jártam velük. Egy dada jobban törődött velem és jobban szeretett, mint anya és apa együttvéve. Tökéletes indítás egy életet nézve. Egy élő lény életét nézve. Nem érdekelt, leginkább azért, mert fogalmam sem volt arról, hogy milyen egy olyan gyermek élete, akivel igazán törődnek és a saját szülei vigyáznak rá éjjel nappal. Egyszerűen nem volt egy viszonyítási alap. Szóval.. nem tudtam eldönteni; ez jó, vagy sem. Nekem jó volt. Hamar megszoktam...
Leginkább akkor volt fura, amikor elkerültem az óvodába, egy társaságba. És mellesleg e társaság, szinte minden tagjának más volt az élete, mint az enyém; szinte mindenkinek volt anyja és apja, aki ott volt mellette, jött érte az óvodába, amikor vége volt, és még a munkából is eljött, ha a gyermeke láza felment játszadozás közben. Ekkor még volt viszonyítási alapom. Ekkor jöttem rá, hogy milyen is az igazi gyermekkor. De még mindig nem tudtam átérezni, bármennyire is átvettem volna, a helyét a társaimnak. Ezt nem lehetett.
Mire iskolába kellett menjek, megszoktam ezt, hogy mindenki családja más és teljesebb, mint az enyém. Ezenkívül próbáltam olyan lenni, mint a többiek, legalábbis látszatra. Látszatra, mivel belül nem tudtam olyanná válni. De ezt a rész kihagynám, mindig is utáltam az iskolát, és szerencsére soha nem voltam stréber, aki mindig mindent jobban tud, mint a többiek. Azt hiszem, még ha az is akartam volna lenni, se lettem volna.
... Felnőttem. Lassan olyanná váltam, mint az apám, de hát milyenné is válhattam volna. Lehet, hogy ő ezt nem erőltette rám és nem is állt szándékában, de egész életemben ő volt az, akire felnéztem. Mert muszáj volt rá felnézzek, ő volt az egyetlen igazi rokonom, aki legalább megtartott, még ha nem is törődött velem. Legalább eltartott. Bár lassan tényleg kezdem azt hinni, hogy csak azért, hogy legyen egy utódja, akinek átadhatja majd a céget. Mindig is fukar volt, biztosan nem adná át ezt a rengeteg pénzt és a céget egy idegennek. Habár.. belegondolni nem is olyan rossz, hogy apám halála után az egész az enyém lesz. Csak az enyém..!