***

NAPJAINKBAN

Egész délelőtt úgy ődöngtem a házban, mint egy kísértet, bár közben én éreztem úgy magam, mintha kísértetének.
Valahogy olyan üres voltam belülről, akár a kezemben tartott teáscsésze. Késő esti teázást tartottam, amire személy szerint... nem mondanám hogy hosszú a lista - Jómagamat hívtam csak meg. Nem mintha lett volna bárki mást is lehetőségem, egyetlen társaságom Lucifer volt... aki épp a zongoránál ült, avagy, jobban mondva annak tetején, és szórakozottan lépdelt a billentyűkre, érdeklődő, önelégült tekintettel, hogy márpedig ez a zongora, ami ily' szépen (és eléggé fülsértően számomra, hiszen ennek se bűze, se dallama nem volt, csak idegesítő moraja) ha rálép, csak és kizárólag miatta ad ki hangokat. Buta macska! Csak hagyná már abba.
Kezemben valami ócska és névtelen, nyálas könyv pihenget megviselten, ámde érintetlenül, ami eléggé fura, hiszen valamire akkor mondjuk hogy megviselt, ha már használtuk, nemde? Nem, úgy tűnik mégsem, vagy legalább is ez az egy kivétel. Sokszor vettem már a kezembe, hogy nekikezdjek, de jóformán egyszer sem volt olyan alkalom, hogy feladás nélkül végeztem volna vele. Úgy csöpög a romantikától, hogy még az én kedvem is elment az egésztől, ami ritka, abból a szempontból, hogy a legnagyobb fanatikusok legnagyobb fejei közé tartozom. De ez már sok. Nem bírom. Mégis milyen már ez, huszonhat évesen szingliként teázgatni télen, egyedül. A sötétben. Csendben. Csendben. Csendben!
Luciferre nézek, tekintetem lángokat szór. Csendet akarok, vagy emberi társaságot, nem pedig egy macskát, aki a zongorámon ugrálva próbál egy előadóművész nyomába érni, teljesen esélytelenül!
Arrébb rakom a könyvet, Luciferért nyúlok. A macska két másodpercig bírja az ölemben, ámde izgő-mozgóságának hála, és rosszaságának, belekapaszkodik blúzomba, majd végig karmolva azt vissza ugrik a polcra, szaladás közben leverve pár képet. És ó egek, Szent Terra néném, csak azt ne!
- Lucifer! - Kiáltom a nagy semmibe, feleslegesen. A macskák nem hallgatnak a becézgetésre, ezek csak a kaja illatától törnek be! De már késő. Rég késő. Mire oda érnék a macska átgázol nagynéném kedvenc kerámia készletén, mire az említett tárgyak csörömpölve hullnak a kőpadlóra, akárcsak ha sikítanának. ÉS ott van A váza. Igen, nagybetűvel. Terra néném legféltettebb darabja. Sosem kedveltem, ijesztő ábrázata volt, most mégis, mintha valami szíven szúrna, amikor az is földet ér, én pedig alig pár századmásodpercnyire az esemény után vágódom hanyatt a padlón, eredménytelenül, hiszen már rég esélytelen a megmenekítés. Lucifer a sarokba bújik, a polc mögé, a sötétben csak zölden világító szemei látszanak ki, fekete bundája egybeolvad a környezetével. Nem is törődve vele szitkozódva takarítom el a törmeléket, holott legbelül, valahol mélyen sikítani tudnék. Elegem van, kész, vége. Miért nem jön össze nekem semmi?!
Miután az utolsó darabokat is elsepregettem, egy kedves kis dalra próbálva szunyókálni a kanapéra rogytam, bár elmémet minduntalan ellepték az emlékképek, hogy esélyem sem volt küzdeni ellenük.

RÉGI SZÉP IDŐK, AVAGY A KEZDETEK

Terra nénémmel nagy bevásárláson voltunk, amit hónaponta egyszer mindig megrendezett a saját részére. Nem többet kell minderről tudni, minthogy:
Szombatonként történ,
Nem volt idő, mikor ne rángatott volna magával,
Baromi unalmas volt az egész.
De hát beszélhet az ember a nagynénjének, aki a vásárlás, és az antik tárgyak, avagy a kacatok híve, hogy inkább szeretnéd egy vidámparkban elidőzni a napot, avagy valami kis mulatságon, ha meg sem hall, és csak egy legyintés a válasz, ha mégis. Épp egy bolhapiacot jártunk körbe már vagy negyedszerre, mikor Ő meglátta A vázát.



***

Kedves Vasilissa!

Csak most látom, hogy már elkészültél a történeteddel. Sajnálom, hogy nem vettem korábban észre, de nem jelezted, és egészen mostanáig az volt kiírva, hogy készül.

Az egész karakterlapodat egész sajátos módon oldottad meg, de tetszik, nem akarok belekötni semmibe, szóval csak elfogadom, és nem tartóztatlak tovább.

Nyomás játszani!