Nem egy izgalmas sztori az enyém. Főleg az eleje nem az. Bár nem is tudnám megmondani pontosan, hol is kezdődik. Hmm... Egyszer volt, hol nem volt... Nem. Ez nem illik ide, cseppet sem tündérmeseszerű, ez a történet.

1982. London
Szóval kezdem ott, hogy egy William nevű angol úriember megismerkedik egy bájos, magyar lánnyal, aki cserediákként érkezik Londonba. Egy egyetemen tanulnak, a lány brit irodalmat, a fiú közgazdaságot. Így elsőre tényleg nem sok közös van bennük, de hamarosan kiderül, hogy mindketten született vámpírvadászok, más szóval defenzorok. Ez bizony már izgalmasabbá teszi a kapcsolatukat, mikor elkezdik közösen felfedezni a képességeiket, aztán együtt gyakorolnak... majd hamarosan együtt ejtik meg az első sikeres vadászatukat is.
Na ugorjunk egyet!

1983. London
Anna haza indulna Erdélybe, de nem sokkal a végsőnek hitt búcsú után kiderül, hogy gyermeket vár. Ennek egyenes következménye, hogy Anna Horvathból hamarosan Anna Caldwell lesz. A gazdag, brit családhoz képest igen szerény, csendes esküvőt tartanak. Talán mert a drága szülők nem akarják nagy dobra verni a fiúk szégyenletes ballépését...

1984. 03. 23. London
Először ordítok bele a világba. A szüleimnek ekkor még valószínűleg fogalma sem volt róla, mennyi gondot vettek a nyakukba. De hamarosan rájönnek.

1984-1994. London
A gondtalan gyerekkor, ugyebár. Ennek a tíz évnek nagy részét egy London közeli birtokon töltöttem, amihez tényleg csodálatos emlékek fűződnek. Iskolába akkor még nem jártam, a tanárok jártak hozzám, a mai világban már nem annyira megszokott módon. Barátaim, legalábbis korombeliek akkoriban nem igazán voltak, de ezt én nem bántam, mert így is boldog voltam. Igazából marha rossz gyerek voltam, aki sírba vitte a tanárait, nevelőit, szüleit... mindenkit. Legfőképpen a szomszéd kislányt, Amandát, aki a közeli birtokról járt át gyakran. Kedveltem már kezdettől, de az volt a dolgok rendje-módja, hogy a tőlem telhető legpimaszabb módon minden adandó alkalmat kihasználjak arra, hogy borsot törjek az orra alá. Ritkán történt meg, hogy nem volt ehhez ötletem, mert tényleg nagyon ravasz voltam, de olyankor legalább a haját meghúztam, vagy ellöktem. Ettől függetlenül állandóan nálunk lógott.
Négy éves voltam, amikor megszületett az öcsém, Rob. Bevallom, cseppet sem örültem neki. Egy betolakodónak gondoltam, és ez sokáig így is maradt. Nem szerettem, ha nem én voltam a középpontban, és ezt rendesen ki is mutattam.
Igaz, hogy nagyon rossz gyerek voltam, de meglepő módon szomjaztam a tudást, és mindig is szerettem tanulni. Talán épp azért, mert magántanáraim voltak, aki nagyjából úgy ugráltak, ahogy én fütyültem, nem kellett jegyek miatt aggódnom. Akkor ültünk neki tanulni, amikor én akartam. De a helyzet nagyon megváltozott, amikor a szüleim megelégelték a dolgaimat, és bentlakásos magániskolába írattak.

1994-2003. Skócia, Edinburgh
Egy kevésbé felhőtlen, de annál izgalmasabb időszak. Itt ismertem meg a félig olasz származású unokatestvéremet, Francot is, aki egyben a legjobb barátom is lett hamarosan. Ő tette felejthetetlenné a bentlakásos iskola éveit. Csupán egy évvel volt nálam idősebb, de az épp elég volt arra, hogy előttem kitapasztalja a dolgok menetét, aztán segítsen nekem kiszökni a suli falai közül, ha épp arra volt kedvünk, vagy elcsórni egy közelgő dolgozat megoldásait a tanáriból... és hasonló turpisságok. Akkor sem voltam kevésbé érdekelt a tanulásban, mint korábban, de a szabályokat nehezen viseltem, és azon az elven voltunk Frankyvel, hogy azok csak arra jók, hogy megszegjük őket. A helyzet némileg csak akkor változott, amikor két év múlva a szomszédlány is beiratkozott a sulinkba, és csatlakozott hozzánk. Még mindig csak egy éretlen kamasz voltam, de már nem úgy néztem Mandyre, mint gyerekként. Nem ő volt az elsőszámú ellenségem. Igazából az évek múlásával teljesen belehabarodtam. Az utolsó évre szerintem joggal mondhatom, hogy mi voltunk a suli álompárja.
A szüleim időközben elváltak, és anyám visszament Erdélybe, apám pedig üzleti ügyben New York-ba kezdett utazgatni, majd egy idő után ott is maradt. Az öcsém már ott járt középiskolába is. Hogy pontosan mi is vetett véget a nagy szerelemnek az ősök között... Csak találgatni tudok. Anyám sokkal jobban a szívén viselte az emberiség sorsát, és a vérszívók kiirtásának akarta szentelni az életét. Apám vele ellentétben félvállról vette defenzorságának tényét. Akkoriban ezt meg is tudtam érteni.

2003-2007. New York
Az egyetem éveire kicsit szétvált a csodálatos hármasunk Frankyvel és Mandyvel. Én apám után utaztam New York-ba, és hozzá hasonlóan közdazdász lettem, majd neki kezdtem dolgozni. Hozzá kell tenni, apám nem hiába volt olyan befolyásos és gazdag... nem mindig játszott tisztességesen. És engem is megtanított a dolgok menetére.

2007-2008. London
Aztán a saját cége élére állított Londonban. Én akartam visszamenni, ő pedig támogatta az ötletemet. A dolgok kezdtek nagyon jól alakulni. Az üzlet jól ment, a sors újra összehozott Amandával, és szerelmesebbek voltunk, mint valaha. Terveztük az esküvőt, megvettük a közös házat... Ő három gyereket akart, én beértem volna egyel is. Egy héttel a nagy nap előtt átjött hozzám. El akart mondani valamit. Kicsit felöntött a garatra, és talán ezért, de őszinteségi roham tört rá. Elmondta, hogy ő vámpír, született vámpír, és szeretne engem is azzá tenni, ha a felesége lettem, mert mi összetartozunk. De nem bírta ki addig, elege volt a hazugságokból, őszinte akart lenni velem, bevallani az igazat. Én ezt értékeltem, de a világom alapjaiban rendült meg. Nem azért, mert megtudtam, hogy léteznek vámpírok, hisz a szüleimnek hála már régóta tudtam. Az ütött szíven, hogy a menyasszonyom egy vérszívó. Időt kértem, de ez nem tetszett Mandynek. Az alkohol is hibás lehetett ebben, de úgy döntött, nem vár. Ott helyben át akart változtatni. Megharapott, majd kényszeríteni akart, hogy igyak a véréből. Nem álltam készen, de ebben a pillanatban toppant be Franco, hogy elvigyen a legénybúcsúmra. Amanda pedig már amúgy sem volt önmaga, de akkor teljesen feldühödött, és... és megölte az unokaöcsémet. A vérét vette. Én pedig vele végeztem. Ő volt az első és mind ezidáig utolsó vámpír az életemben, akivel találkoztam.

2008-tól napjainkig, Erdély
Két nap múlva összecsomagoltam, és már indultam is Erdélybe. Apa úgymond "eltakarított" utánam, elrendezte, hogy ne legyen közöm a két hozzám legközebb álló személy halálához. Én pedig közöltem vele, hogy felkeresem anyámat, és megtanulok mindent, ami a vámpírölésről tudni kell. Beíratkoztam a defenzorképzőbe, majd annak elvégzése utána tanárként maradtam ott. Emellett apám európai ügyeit is én intézem, így elég sokat utazom Erdély és London, meg néha Párizs, Amsterdam és a többi nagyváros között.

Amiket szeret: Tavasz. Irodalom, versek. Társaság, zene, néha komolyzene, vagy zongorajáték... máskor a rockosabb, vagy épp punkosabb zenéhez van kedvem. Szép nők. Olykor magány.

Amiket utál: Vámpírok. Hazugságok. Hangzavar, tömeg. A kétszínű emberek.

Jellem: Elég nehéz lenne jellemezni magamat. Elsőre minden bizonnyal udvariasan távolságtartónak tűnhetek. És idegenekkel, üzletfelekkel valóban az vagyok. A szép hölgyekkel hasonló módon udvarias, és kevésbé távolságtartó, de a múltnak hála, túl óvatos lettem, és nem engedek közel magamhoz senkit sem. Elég rafinált vagyok, mindenben, bár az üzleti ügyekben legfőképpen. Mai napig szívesen tanulok, olvasok, és én inkább az észt tartom előbbre valónak, nem az erőt. A vámpírok ellen is a többet ésszel, mint erővel elv érvényes, nem igaz? A nagy udvariaskodásnak köszönhetően - amiről egyébként nem tehetek, angol vagyok, a véremben van - sokan talán túl komolynak gondolhatnak, pedig ez így nem igaz. A humorom talán nem a megszokott... erről is szerintem a gének tehetnek, de szeretem a tréfát, a lazulást, főleg jó társaságban.

Külső: Az átlagtól magasabb, de nem túl magas. Rendszeresen futok és úszok, de nem vagyok egy izomagy, nem is akarok az lenni. Sötét szemeim, fekete hajam van. Sosem engedtem meg magamnak az ápolatlan külsőt, esetleg néha egy kis borosta, de üzletember vagyok, adnom kell a látszatra is. Legtöbbször elegánsan öltözöm, öltöny, nyakkendő, vagy minimum ing.