Nem gondoltam volna, hogy újra megtörténik ez, hogy újra menekülnöm kell. Arra pedig végképp nem, hogy egy ártatlan, ismeretlen, bájos teremtést is magammal rántok. Persze, akár maradhattam volna, hogy sorra kiirtsam a rám küldött embereket, de mégis, ki akarna úgy élni egész életében? Ráadásul a nőt sem védhettem volna minden pillanatban, s az, hogy velem látták, épp elég lett volna ahhoz, hogy az életét vegyék. Az én hibám volt, akaratlanul is tönkretettem a nő életét, megfosztottam a családjától a munkájától… mindenétől. Az, hogy mindezt nem a saját akaratomból tettem, tudtam, hogy nem számít. Gyűlölni fog, még akkor is, ha mindent bevallok neki. Márpedig, most már, muszáj lesz beavatnom a sötét múltam titkaiba. Ennyit megérdemel, azok után, ami a napokban történt vele miattam. Morfondíroztam a repülő út alatt, miközben mellettem lágyan szuszogott legújabb tanítványom, kinek egy velem töltött délután alapjaiban rengette meg az életét. Nem is az a jó szó, hogy megrengette, sokkal inkább az, hogy letarolta. Mint egy kegyetlen buldózer, mely láthatatlanul, minden előjel nélkül siklott át időn, s téren, azzal a szándékkal, hogy romba döntse a lány egész eddigi életét. A baj csak az volt, hogy bár a gép tette mindezt, de úgy gondoltam, hogy én voltam az, aki a kormánynál ült.
Új név, új lakhely…új élet! Ez történt. Ismét minden megváltozott, ráadásul a CIA megtoldott egy „feleséggel”. Persze egy szavam se lehetett ez ellen, hisz felelősséget éreztem a szépség iránt. Én okoztam mindent, s úgy véltem, hogy ezentúl nekem kell majd vigyáznom rá. Mintha ezzel kárpótolhatnám, avagy vezekelhetnék. Igen, vezekelni akartam a vétkemért, s bár eszembe sem volt belerángatni a veszélyes, kusza életembe, mégis, csak engem terhelt az őt okozta kár. Bűntudat…ezt éreztem jelenleg, semmi mást. Az, hogy az én életem is újra változott, szinte semmit sem jelentett. New Yorkban sem volt senkim, így nem volt fájó a változás. Talán csak az miatt fogott el a letargia, hogy így, már semmi esélyt nem láttam arra, hogy felkutassam eltűnt nővéremet. Bár igazából el sem tűnt, csupán én nem tudtam a hollétéről. Most viszont, tudtam, hogy sokkal fontosabb dolgom van a családfám felkutatásánál. A nő, aki immár a „feleségem”. Óvnom kell, vigyáznom kell rá, amíg ez a szörnyűség véget nem ér….s ez, talán soha nem következik be. Egy életen át vezekelhetek majd, de végig fogom csinálni, végig kell csinálnom. Persze, idővel úgymond „elválhatunk”, s ő leendő lakhelyünkön élhet majd teljes, boldog életet, de én nem fogok. Nem, minden egyes napom arról fog szólni mostantól, hogy féltve őrzöm Briát. Még akkor is, ha már nem él velem, akkor is, ha rá talál egy férfi, aki méltó a szerelmére. Mi tagadás, New Yorkban nekem is felkeltette az érdeklődésem, s hazudnék, ha azt mondanám, hogy a meghódítása iránt érzett vágy alább hagyott bennem. De ezek után, a történtek után, már nemcsak, hogy esélyt se láttam a dologra, de megtenni, megpróbálni is féltem. Féltem magamhoz kötni bárkit is olyan múlttal, mint amilyen az enyém volt. Na persze, most mégis egy pár lettünk, de csak a külvilág számára, s ezt, egy idővel meg tudjuk majd változtatni.
Kusza gondolataim közepette leszállt a gép, s egy ezüst színű Mercedesbe átszállva folytattuk az utunkat.
El kell magyaráznom neki, hogy ne számítson a családjára. Hogy ne várja őket, hisz úgysem jönnek el. Életem legnehezebb beszélgetése állt előttem, s tudtam, ez nehezebb lesz, mint bármelyik bevetésem az életem során. Nehezebb, mert el kell mondanom neki, hogy a világ számára mi ketten, halottak vagyunk. Igen, ez a CIA módszere. Aki bekerül a tanúvédelmi programba, az meghal. Jobban mondva, csak eljátsszák, megszervezik ezen emberek halálát. Mi például az újságok szerint, egy autóban ültünk, mikor az felrobbant. Briának még ezt nem mondtam el, hisz akkor közölték velem, mikor ő épp az igazak álmát aludta. Fel kellett volna keltenem, de nem akartam még a szép álomvilágát is apró szilánkokra zúzni.
Már a hold is ragyogó ezüstbe vonta a környéket mikor megérkeztünk új otthonunkba. A két ügynök behordták a bőröndöket, én pedig, észrevétlenül felmértem a terepet. Éjszaka lévén, egy árva lélek sem volt az utcán, mégis, biztos akartam lenni abban, hogy nem követett senki. Bár, elvileg, mi nem is éltünk ekkor már. Miután végeztek az ügynökök, olyan hamar tűntek el, hogy már az is kétséges volt, hogy ténylegesen velünk voltak eddig. Kettesben maradtunk Briával, s tudtam, hogy fáradsága ellenére is, most jött el a nagy beszélgetés pillanata. Fel kell tárnom előtte a múltam. Leült a kanapéra, én pedig legszívesebben átöleltem, vigasztaltam volna, a fülébe suttogva azt, hogy minden rendbe jön majd. Egy darabig csak némán néztem, majd mikor az első könnycsepp legördült hófehér, makulátlan arcán, nem bírtam tovább. Lassan a kanapéhoz sétáltam, s mellé ültem, majd kezemmel letöröltem drága könnyeit.
-Tudom, hogy nem kérhetem azt, hogy bocsáss meg, azzal is tisztában vagyok, hogy miattam történt minden, de tudnod kell, hogy nem akartam…. én nem akartalak belerángatni ebbe.- Kezdtem bele halk, reszelős hangon, miközben igyekeztem összeszedni a gondolataimat.
-Jogod van tudni az igazságot, s azt, hogy miért történt mindez. Elmesélem a múltam, de soha, senkinek nem mondhatod el. A te érdekedben Bria! Ha itt is ránk találnak, te is veszélyben leszel, így a legjobb az, ha követjük a CIA utasításait. Úgy fogunk élni, ahogy ők tervezték…legalábbis egy darabig és megígérem, hogy vigyázni fogok rád. Bármi történjék is, nem hagyom, hogy bajod essen!- Hangom sziklaszilárd magabiztosságról árulkodott. Biztos voltam abban, hogy képes vagyok megvédeni őt, abban viszont már nem, hogy túl is élném azt. Mindez mégsem számított, hisz Ő fontosabb volt nálam.
-Nos, ahhoz, hogy mindent megérts, 1984 tavaszáig kell visszamennünk az időben. Ekkor születtem meg New Yorkban. Anyám táncosnő volt, apám, mint ahogy később kiderült, egy Izraeli moszad-os. Meir Harel, azaz az apám, még gyermek koromban elragadott az anyámtól, s hazavitt saját országába. Ott nevelkedtem, s bár születési nevem Bill Gordon, 6 évesen új szeméjazonosságot kaptam. Reuben Harel lettem, aki a születési anyakönyv szerint, Izrael területén, Jeruzsálemben látta meg a napvilágot. Így tudtam én is, szinte egész életemben. Nem embernek neveltek, hanem harcosnak, ügynöknek, ha úgy tetszik. Apám azt akarta, hogy a nyomdokaiba lépjek, s én beletörődtem ebbe. Már fiatalon csatlakoztam a moszad- hoz, ahol aztán igen gyorsan lépkedtem felfelé a láthatatlan láthatatlan ranglétrán.- Megköszörültem a torkom, miközben tekintetem a szőnyegre szegeztem. Előre dőltem, s alkaromat a térdemre támasztva kulcsoltam össze a kezeimet. Még senkinek sem meséltem magamról, kizárólag a CIA-nek. Azt is csak azért, mert muszáj volt.
-Ügynök voltam, egy gyilkos báb, akit a vezetőség irányított. Ráadásul az egyik legjobb a szakmában.- Nem voltam büszke magamra, mi több, most még szégyenérzet is bujkált bennem a történtek miatt. Ismét elcsendesedtem, s próbáltam átgondolni, hogy, hogy is meséljem el életem „kálváriáját”.

-Moszados nem. Jelenleg a CIA megbízatásában vagyok alvó ügynök. - Válaszoltam szinte azonnal, automatikus, színtelen hangon. Nem voltam már moszados, hátat fordítottam az országomnak, a családomnak az egész eddigi életemnek.
-A moszad elől Bria. Elárultam őket, az apámat, a barátaimat, mindenkit. - Azt akartam, hogy tudja milyen is vagyok, hogy tudja, mire számíthat.
-Nem tudom, igazán nem. Nem akarlak illúziókba ringatni, ezért inkább csak annyit mondok, hogy reménykedjünk. Egy ideig viszont, biztos, hogy nem. Mi több, a családoddal sem veheted fel a kapcsolatot semmiféle képpen, mert az egyenlő lenne egy halálos ítélettel. Nem csak számunkra, de számukra is. - Teljesen őszintén, minden köntörfalazás nélkül mondtam el az igazat.
-Ha végig hallgatod a történetet, mindent megértesz majd. - Ígértem magabiztosan, hisz, ha másban nem is, ebben legalább biztos voltam.
-Szóval, a moszadnál sikeres karriert futottam be, annak ellenére, hogy soha nem vágytam arra, hogy apám nyomdokaiba lépjek. Igazából nem volt választásom eleinte, aztán pedig, már túlságosan beletörődtem a dologba ahhoz, hogy ne tegyek semmit a dolog ellen. Aztán az egyik reggel, épp munkába indultam, mikor egy robbanás rázta meg a környéket. Apám háza robbant fel, gyermekkorom színhelye. Természetesen azonnal oda mentem, de apám nem volt ott. Viszont, találtam valami mást, valamit, ami feltárta előttem a múltam. Az eredeti anyakönyvi kivonatom. - Egy pillanatra elhallgattam, ahogy felidéztem magamban azt a bizonyos pillanatot. Azt a pillanatot, mikor tudatosult bennem, hogy apám egy kegyetlen gyilkos.
-Bill Gordon, született; 1984, New York anyja: Elisabeth Gordon.- Soroltam fel az adatokat, amik az agyamba égtek, majd mély levegőt véve folytattam.
-Találtam egy aktát anyámról is, amelyen az állt, hogy kiiktatva. Az apám ölte meg őt Bria.- Nem csak a hangomban, de tekintetemben is ott bujkált a fájdalom. Nehéz volt, piszok nehéz volt újra feltárni valaki előtt a múltam, de tudtam, hogy ennyivel tartozom neki.
-Egészen addig a napig, nem gondoltam volna, hogy apám ilyen kegyetlen. Ölt, nem is egyszer, ez igaz. Úgy, ahogy én is, de az munka volt. Munka, mellyel a moszad bízott meg, és amit kötelesek voltunk végre hajtani. Az viszont, amit az anyámmal tett, megmutatta nekem, hogy milyen is ő. - Lehajtott fejjel bámultam a padlót, majd lassan a nőre emeltem a tekintetem.
-De mást is találtam akkor. Egy képet a nővéremről. Éjfekete hajú, tündéri kislány mosolygott rám a képről és én azonnal megismertem Mayát. Egészen addig, nem emlékeztem rá, de akkor, ott, mintha mély álomból ébredtem volna. Megfogadtam, hogy bosszút állok az apámon és megkeresem a nővérem. Ő az egyetlen testvérem, aki talán, az igazi családom lehet. Van három húgom, de ők már férjhez mentek, s mind, ízig- vérig Izraeli asszonyok. - Elmélázva bámultam bele a semmibe, tekintetem megkövült, mintha csak egy zombi nézte volna a végtelent.
-Nem csak a bosszú éltetett, de tudtam, hogy nem sétálhatok el csak úgy. A moszadból egyetlen kilépő van…. a halál. Így hát, ahhoz, hogy élhessek, meg kellett halnom. Mindezt nem tudtam volna véghezvinni egyedül, segítséget kellett szereznem. Annak pedig a legbiztosabb módja az volt, ha kellő mennyiségű információt szolgáltattam valakinek. Majd egy évig dolgoztam tovább és gyűjtöttem az információkat. Korábbi felderítő lévén, ez sem volt nehéz. Vártam, valami nagyobb dologra, valamire, ami az életemet biztosíthatta. - Ismét elhallgattam és nyeltem egy nagyot. Most jött a legrosszabb rész és tudtam, hogy egy ilyen fiatal, ártatlan lány képtelen lesz megérteni, hogy mit, miért tettem.
-Végül megtudtam valamit, azaz, hogy a moszad Amerika ellenes merényletre készült. Egy fontos politikus és annak a családja volt a célpont. Alkut kötöttem a CIAvel, feladtam őket, az életemért cserébe. - Nem voltam biztos abban, hogy végig tudom mondani az egészet, de aztán erőt vettem magamon.
-A bevetésen elszabadult a pokol. Rengeteg életnek kellett odavesznie az árulásom miatt. Végül apámmal találtam szemben magam és mielőtt ő megtehette volna, én lőttem. Egyetlen golyóval végeztem vele. - Arcom egyre jobban elborult a gyötrő emlékek hatására, miközben idegességemben a hajamba túrtam.
-Aztán megjátszottam a halálom. Besétáltam egy mellék helységbe, úgy, hogy mindenki jól lássa és felrobbantottam. Azaz, tudtam, hogy a moszad telerakta bombákkal, de azt is, hogy a CIA egy búvóhelyet hagyott ott nekem és egy hullát. A mosdó alá vájt betonbunkerbe másztam be, a testet pedig kitettem. Miután berobbant a helység, órákon át gubbasztottam a kis odúmban, míg le nem szállt az éj, s értem nem jöttek. Aztán új személyazonosságot kaptam és New Yorkba költöztem, hogy megtaláljam a testvérem. Ekkor találkoztam veled. - Fejeztem be a történetem, majd csendesen, a szépséget nézve vártam. Vártam a kifakadást, azt, hogy elmondjon mindennek, hogy a fejemhez vágja, hogy milyen átkozott, brutális ember vagyok. Azt, hogy csináljon valamit, bár mit. Legszívesebben a karomba vontam volna, még most is, de nem mertem. Nem, mert biztosra vettem, hogy azok után amiket elmondtam neki, ha nem is fél, de tart tőlem.

Beszélni kezdtem, s mint egy megáradt patak ömlöttek belőlem a szavak. Nehezemre ment, nehéz volt felfedni azt, milyen is vagyok valójában, de meg kellett tennem. Joga volt tudni, hogy miért történt mindez vele, hogy csakis én tehetek az egészről. Az utolsó dolog amit szerettem volna, hogy bárki belekeveredjen. Nem akartam mást belerángatni ebbe az életveszélyes dologba, s az a tény, hogy ezt végül pont azzal a nővel tettem meg aki felkeltette az érdeklődésemet, még gyötrőbb volt. Az nyújtott csak némi vigaszt, hogy így legalább az ő férjének adhattam ki magam. Vigyázhattam rá minden pillanatban, nappal és éjjel egyaránt. Ez volt a célom, úgy éreztem, hogy ezt kell tennem. Helyrehozni nem hozhattam a dolgot, de legalább őt megvédhetem majd, ha kell. Folyamatosan gyötört a bűntudat. Leginkább Bria miatt, de mások végett is. Sok mindent feláldoztam a szabadságomért, s azért, hogy megtaláljam a testvérem. Túl sokat is. Nem szabadott volna ennyire önzőnek lennem, nem szabadott volna ennyi emberen átgázolnom saját magam miatt. Ha ezt nem tettem volna meg, sokan még ma is élnének, ha mindezt nem tettem volna meg, Bria élete sem esett volna darabokra. Aznap, mikor elárultam a moszad-ot, s kitört a pokol, azt hittem minden rendbe jön majd. Azt hittem, hogy eltűnhetek előlük mint a kámfor, s új életet kezdhetek. Tudnom kellett volna, vagy legalább sejteni, hogy nem hiszik el ilyen könnyen, hogy odavesztem. Tudnom kellett volna, hogy megtalálnak, bárhová is bújok….
Csendesen vártam a reakcióját, a szemrehányásait, sírást…bármit. Aztán, mikor végre megszólalt a lány, hirtelen a szavam is elakadt. Kávé… én elmondtam neki mennyire aljas ember vagyok, egy gyilkos, erre ő kávét akar inni. KÁVÉT! Meglepődtem, de nem is ez volt a lényeg. Valamilyen szinten, tettszett ez a reakciója. Láthatóan hagyott magának időt arra, hogy átgondolja, s némileg feldolgozza az eseményeket.
-Kávét… értem.- Mi mást mondhattam volna erre? Ha azt mondta volna, hogy egy Ferrarit akar, azért is megtettem volna mindent, hogy megszerezzem. Be kellett látnom, hogy nem voltam épp alkuhelyzetben. Ha abban lettem volna, akkor is ugrottam volna bármilyen kérésére.
-Azt…azt hiszem, hogy van. Elvileg a konyha „menetkész”.- Mondtam akadozva a véleményem, majd idéztem a CIA-s szavait. A házban elvileg minden menetkész, akármit jelentsen is ez. Mire ezt végigmondtam, Bria már fel is pattant, aztán egy pillanat múlva, reflexből felé nyújtott karjaimba zuhant.
-Semmi, baj!- Öleltem át gyengéden, mintha teljesen természetes lenne számomra, hogy az ölembe zuhan. Igyekeztem érzelemmentes arcot vágni, annak ellenére, hogy tengernyi érzelem kavarodott bennem. Most meg, hogy először tartottam így a karomban, még zavarodottabbá váltam. Mégsem mutattam ki semmit ebből. Épp úgy viselkedtem, mint máskor is. Nem azért, mert így akartam, csak én egyszerűen ilyen voltam mindig is.
Mély levegőt vettem, minek hatására orromat megtöltötte a nő kellemesen bódító illata. Ismét csak vártam, magam sem igazán tudtam, hogy mire. Talán épp csak arra, hogy lekeverjen egyet, amiért úgy öleltem át, mintha hozzám tartozna. Jól esett érezni teste melegét, ezért nem is nagyon zavartattam magam, annak ellenére, hogy tudtam, ennek most egyáltalán nincs itt az ideje.
Csendes nyugalmamat, lágy, magyarázkodó hangja törte meg. Ismét meglepett. Még váratott magára az általam ódzkodva várt kiborulás, helyette viszont, Ő kért bocsánatot. Képtelen voltam agyilag követni a nő reakcióit, de ez a fordulat is tetszett. Újdonság volt számomra, csupa meglepetés és izgalom.
-Én tartozom bocsánatkérésekkel és nem te. Megértelek. Tudom, hogy most nagyon nehéz neked és azt is, hogy jogod van haragudni.- Óvatosan fogalmaztam, hisz az, hogy joga volt haragudni, elég gyenge kifejezésnek tűnt most.
-Értem és bármikor beszélhetünk majd róla. Amikor csak akarsz. Tudom, hogy most össze vagy zavarodva, de ha szeretnél majd többet megtudni, én őszintén el fogok mondani mindent.- Ismét egy ígéretet tettem, s tudtam, hogy bármi lesz is, betartom mindazt majd, amit ma megígértem.
-Ó…értem. Akkor irány a konyha!- Mondtam, miközben ő kászálódni kezdett. Figyelembe sem vettem a távolodási szándékát. Egyszerűen felkaptam mikor én felálltam, s nem is foglalkozva a helyzettel, karjaimban a nővel indultam a konyha felé. Nem telt sok időbe, hogy kiérjünk. Megálltam a pult előtt és gyengéden letettem rá. Egy pillanatig, csak álltam előtte szépséges szemei tükrét csodálva, majd felé nyújtottam a jobb kezem. Gyengéden kisimítottam egy tincset az arcából, aztán mintha tűzhöz értem volna, hirtelen fújtam visszavonulót.
-Bocsáss meg.- Halk hangon szóltam, s tudtam, hogy semmiért sem érdemlek bocsánatot, mégis jó volt kimondani. Pár másodpercig még némán néztem, majd megköszörültem a torkom, s végre ismét megszólaltam.
-Hogy kéred a kávét?- Nem túl frappáns, de akkor csak annyi telt tőlem. Miközben a válaszára vártam, neki is álltam elkészíteni a fekete életerőt. Hamar feltérképeztem a konyhát, s onnantól kezdve, magabiztosan készítettem el amit kért.

-Megértem, hogy ez most egyszerre sok neked. Ha készen állsz majd, csak egy szavadba kerül és őszintén elmondok mindent.- Ismételtem meg a már korábban elhangzott ígéretemet. Nem szívesen beszéltem a múltamról, de tudtam, hogy neki joga van tudni a teljes igazságot.
-Tényleg nem akartam, de nem is voltam elég óvatos. Ha jobban figyeltem volna, észrevehettem volna a veszélyt. Erre vagyok kiképezve. Tudnom kell, éreznem kell, ha valami vagy valaki veszélyeztet. – Nem tudtam, vajon megértette-e, mi is bánt legbelül. Kém voltam, méghozzá nagyon jó kém és New Yorkban mégsem tűnt fel, hogy figyeltek. Lekötötte a figyelmemet a lány, nagyon is. Soha nem szabadott volna ezt hagynom. Persze őt, nem hibáztattam, hisz csakis én tehettem az egészről. Még soha azelőtt nem fordult elő velem ilyesmi, hogy ennyire figyelmetlenné váltam volna, bárki társaságában. Azt hittem, ennél jobb vagyok, sokkal jobb, de tévedtem. Elbuktam az ügynökök egyik legalapvetőbb „vizsgáját”.
Miközben fejemben keringtek a gondolatok, tekintetem szép lassan körbejárta a szobát. Egyszerű, mégis ízléses berendezés tarkította az összképet. Minden úgy festett, mint egy igazi család otthona. Ha bárki belépett volna, biztosan arra a következtetésre jutott volna, hogy ez egy ifjú pár szerelmi fészke. Idilli, hangulatos légkör, s csak a felszín alatt voltunk mi, az érzéseinkkel együtt.
-Ahogy akarod! – Mondtam immár karjaimban a nővel a konyha felé menet. Végig sem gondoltam semmit, teljesen ösztönből cselekedtem. Még az után is, miután a konyhában leraktam őt a pultra. Nem tudtam, hogy vajon a kényes beszélgetés által kiváltott érzelmi zavar, vagy csak a tökéletesnek látszó karcsú nő közelsége blokkolta-e le az agyamat. Minden esetre beletelt pár percbe, mire újra kitisztult előttem a kép. Végül, inkább az általa kért kávéra koncentráltam.
-Értettem kapitány! – Szalutáltam mint egy bohóc, hátha egy kis bolondozás némi mosolyt csal az arcára, ebben a nem mindennapinak mondható helyzetben.
- Egy kávé édesen a hölgynek, pár perc múlva kész. – Hajoltam meg kissé, majd nekiláttam a keresgélésnek. Egész gyorsan sikerült feltérképeznem a konyhát, s onnantól kezdve, már minden zökkenőmentesen ment. Azaz, csak ment volna, ha újdonsült nejem, nem akart volna szorgosan segíteni. Két kávéscsésze vadászata közben, valahogy sikerült összeütköznünk. Én csak annyit érzékeltem az egészből, hogy összeütköztünk, majd ő előre dőlt. Hirtelen reflexből utána nyúltam, s míg Ő a kávéscsészét kapta el, addig én a derekát.
-Nem…nem láttam a bögrét! – Próbáltam megmagyarázni, hogy miért fonják át karjaim ismét törékeny testét, de még nem eresztettem el. Legalább nem hazudtam, hisz olyan gyorsan történt az egész, hogy nem volt időm megfigyelni, mi is történik igazából. csak cselekedtem, remélve, hogy ezzel jót teszek.
-Ne haragudj! Csak nem akartam, hogy eless!- Halk hangom mormogásként hatott a konyha légterében, miközben nem szívesen bár, de elengedtem.
-Befejezem a kávét!- Jelentettem ki, s már el is vettem tőle a két bögrét, hogy megtöltsem őket erős feketével. Miközben cukrot raktam hozzájuk, Bria ismét beszélni kezdett.
-Kung- fut? Annál többet is, ha megengeded. – Válaszoltam, mintha az imént semmi sem történt volna. Szándékomban állt őt megtanítani nagyjából mindenre, amit tudok. Biztos akartam lenni abban, hogy ha velem történne valami, meg tudná magát védeni.
-Visszamegyünk a nappaliba? Ott mégis csak kényelmesebb. – Nyújtottam át neki az immáron teli, forróságtól gőzölgő bögrét, immár az említett helység felé indulva.
-Nem fázol? Begyújtsak a kandallóba? Vagy, azt mégse kéne? – Későre járt az idő, s le is hűlt a hőmérséklet. Mégsem voltam abban biztos, hogy most, pont egy kandallónál szeretne-e melegedni, avagy nem. Talán túl meghittnek érezné úgy az estét…
-Nem vagy éhes? Rendelhetnénk valamit. – Kortyoltam bele a kávémba, immár a nappali közepén állva. Már nem is emlékeztem arra, hogy mikor ettünk rendesen utoljára.
-Közben átnézhetnénk újra a papírjainkat. Holnap biztosan összefutunk egy – két helybélivel. Jó lenne, ha mindent megjegyeznénk az új életünkből. – Nem akartam bármivel is veszélyeztetni őt, így jobbnak láttam, ismét átrágni az adatokat. Elég feltűnő lenne, ha egyikünk véletlenül a régi nevét, születési dátumát vagy akár a régi lakhelyét megemlítené. Én, már sokszor csináltam ilyet, de Ő, még soha. Tudtam, hogy neki sokkal nehezebb lesz mindenkinek hazudnia, még úgy is, hogy tudja, nincs más esélye, nem tehet másként.
-Mit szeretnél enni? Gondolom itt is van több hely, ahonnan rendelhetek. – Vártam a válaszát, miközben előhalásztam vadonatúj mobilomat. Gondoltam, ha dönt, felhívom a tudakozót és megkérdezem, hogy ilyenkor honnan lehet ételt rendelni kiszállítással.
-Kínai, Olasz esetleg Görög ételre vágysz? – Én úgy éreztem, hogy gyakorlatilag bármit meg tudnék enni, így hagytam, hogy ő válasszon. Még ha nem is sokat, de pár falatot jó lett volna, ha a szervezetébe juttat.

A fatális tévedésem után, ismét a kávékészítésnek szenteltem a figyelmem. Azaz, úgy tettem, mintha csak arra figyeltem volna miközben egész más dolgok jártak a fejemben. Egy pillanat, mely az előző percekben zajlott le. Ebben az igen gyorsan elszálló időintervallumban, úgy éreztem, hogy tennem kéne valamit. Hogy közelebb kéne kerülnöm hozzá. De mire észbe kaptam, már el is illant a pillanat csókra késztető hatása, s nem maradt más, csak Ő meg én egy zavarba ejtő jelenetben. Gondolataimat Bria hangja szakította félbe, ezzel visszarántva engem a jelenbe.
-Többet, hogy megvédhesd magad, ha kell! Ügynök voltam, nem csak kung-fuzni tudok!- Kacsintottam rá, mint egy huncut kisgyermek, aki épp a legféltettebb titkát osztotta meg a barátjával.
-Bár, kétségtelenül az, az egyik erősségem. – A többit inkább nem akartam taglalni, hisz egyik se olyan, amire bárki büszke lenne. Hacsak nem abnormális az illető.
Közben elkészült a kávé, s mindketten a nappali felé vettük az irányt.
-Jó lenne mondjuk, ha értenél egy két fegyverhez. Néha az is elég, ha csak látják a kezedben, de vannak, akik nem viccelnek. – Próbáltam nem túl ijesztően előadni a dolgot, mégis meggyőzni valamennyire. Azt akartam, hogy legyen nála egy fegyver a későbbiekben, csupán a biztonság kedvéért. Az, hogy megtanítom majd kung-fuzni jó, de nem elég egy nála többször nagyobb és erősebb férfi ellen. Ráadásul a moszad ügynökök többsége, nem egyedül jár.
Épp, hogy beértünk a nappaliba, letettem a csészémet a kis asztalra. Miután megbizonyosodtam arról, hogy nem bánná, ha begyújtanék a kandallóba, már serénykedtem is. Régi, hagyományos módon működő szépen kidolgozott kandalló volt, így nem is volt nagy feladat a begyújtás. Még a fa is mellé volt készítve, s reméltem, hogy odakint is találok majd aprítva legalább ma estére. Holnap meg, ha kell, majd csinálok én magam. Pár perc múlva, már a pattogó tűz mellett, a nappali közepén állva kortyoltam bele a kávémba.
-Én sem sokat, hogy őszinte legyek. De majd együtt megtanuljuk. – Elég sok nyelven beszéltem tisztán és folyékonyan, de ez a kettő valahogy kimaradt. Persze az alapvető dolgokat tudtam, de ennél többet már nem. Azért nem aggódtam, hisz, ahogy a többi nyelvet is, majd ezt is elsajátítom.
Közben én is kipakoltam a zsebeimbe rejtett új irataimat, majd előhalásztam egy 38-as smith and wessont és a nappali kis asztal alatt lévő kosárba csúsztattam. Igazából két fegyver volt nálam, de nem akartam sokkolni Briát, így a másik ott maradt a ruháim alá rejtve. Ezt is csak azért tettem ki, mert már előzőleg is kényelmetlen volt úgy ülni, hogy közben a húsomba nyomódott az életmentő „barátom”. Gondoltam szép lassan adagolom majd, hogy mennyi ehhez hasonló dolgot hoztam magammal. A CIA igen segítőkész volt, de persze miért ne lett volna az? Most már papíron a munkatársuk voltam egy ideje, ráadásul igen hasznos, ha a fejemben lévő információkat nézzük.
Most, hogy már kezdett bemelegedni a helység, s ismét átbeszéltük a hamis múltunkat, eszembe jutott még egy fontos dolog. Az étkezés!
-Értem, akkor azt rendelek. – Már vettem is elő a mobilom, hogy a tudakozó által kerítsek egy helyet, ahonnan be tudom szerezni az ételt. nem telt sok időbe, s már le is adtam a rendelést. Épp, hogy letettem a telefont, Bria már mellettem is termett.
-Mi?- Kérdeztem értetlenül immár a kanapén ülve. Hirtelen nem tudtam, hogy miről is beszél. Közben még megkért, hogy vegyem le a felsőmet, majd elviharzott. Még mindig nem esett le, hogy mit is akar, de azért, mint egy jó gyermek, aki bánja bűneit, szó nélkül engedelmeskedtem. Mire levettem az említett ruhadarabot, már vissza is ért egy elsősegélydoboz társaságában, s az asztalra téve kotorászni kezdett benne. Csendesen figyeltem a mozdulatait, majd mikor elém térdelt, egy pillanatra még lélegezni is elfelejtettem. Ez a póz, igen csak megmozgatta a fantáziámat. A karomhoz nyúlt, s akkor tudatosult bennem, hogy mire is gondolt az előbb. Megszabadított az átvérzett kötéstől, de én, egy fikarcnyit sem törődtem a sebemmel. Sokkal jobban lefoglalt a nő közelsége, mint az, az aprócska lövésnyom a karomon. Szinte teljesen eltűnt minden körülöttem egy időre, s csak az előttem térdelő gyengéd nő képét véltem látni. Majd egy enyhe fájdalom jelezte, hogy hol is vagyok igazából, s hogy mi is történik. A fertőtlenítő égető érzéssel lepte el a bőröm. Fájt, de még az enyhe kategóriába soroltam a dolgot. A lány szemébe néztem, mire belőle dőlni kezdtek a szavak. Először csak pislogni tudtam, majd összeszedtem magam, s igyekeztem normálisan reagálni az elhangzottakra.
-Az lenne a dolgom, hogy tévedhetetlen legyek! Legalábbis az ehhez hasonló esetekben. – Kezdtem bele a mondókámba, majd egy gyors torokköszörülés után folytattam.
-Hidd el, jó az, ha bűntudatom van. Ha nem lenne, akkor lennék igazán bajban. – Nem tudtam, hogyan is kéne megmagyaráznom neki a dolgot. Annyi szörnyűséget tettem már, annyi életet oltottam ki, hogy a bűntudat már az életem részévé vált, s ennek örültem is. Ha az nem lett volna, mára már szörnyetegnek érezném magam.
-Sokat jelent nekem, hogy nem hibáztatsz, de azt is megérteném, ha igen. – Közben az utolsó szavai csengtek a fülemben, míg tekintetem az övébe fonódott. Megoldjuk valahogy… ez most, jobban esett, mint bármi más a világon. Megoldjuk… együtt. Akarva- akaratlan az ajkára tévedt a tekintetem, de Ő, megszakította az újabb csodás pillanatot, s visszatért a karom ellátásához. Gyengéd kezei lágyan érintették az izmaimat, miközben egy új kötés került a sebemre. Mikor végzett, ismét a tekintetét kerestem, majd lassan közelebb hajoltam hozzá. Ajkam, épp csak, hogy érintette az övét egy röpke, édes csók erejéig, aztán már el is vált tőle.
-Köszönöm. – Simítottam végig selymes fürtjein, majd a kezemet a térdemre ejtettem. Olybá tűnhetett mindez, mintha tényleg csak köszönetképp törtem volna be gyengéden a intimszvérájába, de erről szó sem volt. Azért tettem, mert akartam, mert vágytam rá, s már nem tudtam ellenállni az újabb alkalomnak.
-Mindent köszönök! – Egy apró mosoly, ennyi futotta jelenleg tőlem.
Miközben Ő az elsősegély dobozzal foglalatoskodott, én előkaptam egy cigarettát, majd karomon a véres felsőmmel kisétáltam a konyhába. A kukába gyömöszöltem a ruhát, s mélyet szívtam az immár égő cigimből, majd élvezettel letüdőztem a füstöt. Aztán még egyszer, majd még egyszer, egészen addig, míg el nem jött a búcsú, azaz az „elnyomás” ideje. Miután elszívtam a cigim, s kissé lenyugodott zubogó vérem, elindultam keresni valami felső ruházatot. Épp, hogy felkaptam az ingem, csengettek. Már arra sem maradt időm, hogy begomboljam. Átvágtam a helységen, miközben Briának kiáltottam.
-Maradj csak, majd én nyitom!- Egy gyors ellenőrzés után, ki is tártam az ajtót, s átvettem a megrendelt ételeket. Fizettem a vörös bozonttal megáldott futárnak, aztán rögtön a nappaliba vittem mindent.
-Jobb, ha itt eszünk! A konyha még elég hűvös. – Raktam le a megrakott szatyrot, majd ismét kifelé vettem az irányt.
-Hozom a tányérokat és a poharakat. Kell még valami?