Általános adatok:

Karakter teljes neve: Dimitrij Ivanovich
Becenév: Csak Dimitrij
Faj: Vámpír
Nem: férfi
Kor: Kinézetre 25 / valójában:394/
Születés helye és ideje: Erdély 1617
Foglalkozás: Múzeum tulajdonos és igazgató egyben

Család:

Apa: Szergej Ivanovich, Orosz történész, elhunyt
Anya:Nadya Vlackus, Erdélyi származású vámpír, elhunyt
Testvérek: nincs

Egyéb hozzátartozók: vér szerint nincs, amolyan fogadott testvér félék: Vaclav Padlov és Anna Lújza Scsedrin, Oroszországban élt vámpírpár, elhunytak



Tollal a kezemben ültem megkopott íróasztalomnál, a múzeum egy hátsó, általam irodának kijelölt helységében. Az asztalon csupán egy köteg papír pihent, frissen, hófehéren, s arra várt, hogy tintával díszítsem. Régi írásmódot használtam, épp ezért foglalt helyet a sarokban egy kis tinta, igazi, régi fekete tinta, s mellette egy címer, mely még apám családjának a birtokában volt annak idején. Pár percnyi néma gondolkodás után, ami alatt a gondolataimat szedtem össze, látványosan szép, már- már gyöngy betűkkel kezdtem írni:

Levél az örökléthez!

1227 január havában, Erdélyben kezdődött minden. Két nemes szív, egy egyszerű ám fontos szertartás után, életpárként egyesült a szerelem örök kötelékében. Nadya Vlackus, Erdélyi származású hölgy és Szergej Ivanovich, Orosz történész sorsa ezzel megpecsételődött. Ezt követően, teltek múltak az évek, egészen 1617 elejéig. Ekkor érkezett életükbe a már oly rég óta várt, áhított csoda, egy fiú gyermek személyében. A kis Dimitrijt, szeretetben nevelték, s mindenkor betartatták vele az etikett szabályait. Időközben Oroszországba, Szergej hazájába költöztek, hogy az Orosz szabályok szerint nevelhessék fel gyermeküket. Erdélytől távol, mégis szívükben oly közel voltak a faj többi tagjához. Röpke 30 esztendő, szinte pillanatok alatt szárnyalt, suhant el felettük. Dimitrij férfivá érett, szenvedélyes, kalandvágyó férfivá, ki megzabolázhatatlanul vágyott egy intenzív életre. Nem csak vágyott, tett is érte, mikor 1647 közepén, a hatóságok szolgálatába állt, mint fejvadász. Számára nem volt akkora kihívás az emberi bűnözők kézre kerítése, mint ahogy azt mások hitték. Vámpír származásának és létének köszönhetően, hamarosan hírnevet szerzett a szakmában. Akkoriban csak a veszély és a szórakozás éltette, mindamellett megmaradt a hűvös Orosz arisztokrata stílusánál. Így ment az élete még éveken át. Hála a szertelen munkának, nem kellett folyamatosan költözni, de a biztonság kedvéért, a család tíz évente egy másik várost jelölt ki ideiglenes otthonául. Dimitrij semmit sem változott 25 esztendős kora óta, azaz, csak külsőleg nem. Belsőleg lassan, de biztosan komolyodott, mindamellett mégis megmaradt szenvedélyes, veszély kereső mivoltánál. 1702 októberében végül, beköszöntött az elkerülhetetlen. Dimitrij mit sem sejtett a jövő borzalmairól, mikor a hatóságok kezére adott egy újabb bűnözőt. Ez indította el később a lavinát. A férfi által elfogott nő, nem ember volt. Egy héttel később, mikor hazaért, borzalmas kép tárult a szeme elé. Anyja élettelen teste a földön hevert, apja feje pedig, immár a nő kezében pihent. Defenzor…
Ezen az éjszakán végzett először egyedül egy defenzorral. Dimitrij bosszút állt a családjáért, majd más megoldás nem lévén, fájdalommal a szívében továbbállt. Egy esztendővel később, Moszkva utcáin bolyongva keresett új otthont, s hamarosan talált is. Egy kicsi, de jó helyen lévő házba költözött be Ő és még két vámpír, akikkel azokban a napokban találkozott újra. Vaclav Padlov és Anna Lújza Scsedrin egy pár voltak, s Dimitrij mindkettőjüket jól ismerte, még fejvadász éveiből. Jól megértették egymást, s testvérekként a másik mellett álltak, ha kellett. Dim felhagyott a fejvadászok életmódjával és szülei után maradt jókora összegből élt, miközben újratanulmányozott mindent, ami az apja után maradt. Nem sok dolog volt, de mind régi és első látásra értékes. Múzeumokba, könyvtárakba kezdett járni, s minnél többet tanult, annál jobban beleszeretett a régi korok emlékeibe. Így repültek el az évek, egészen 1807- ig. Ekkora már, szinte családként éltek együtt. Egy éjjelen, ismeretlen látogatójuk érkezett, egy másik vámpír személyében, akit Lucasnak hívtak. Dimitrij és Ő, órákig tudtak beszélgetni. Kellemesen telt az este, s aztán még két nap, majd a harmadikon bekövetkezett a katasztrófa. Csendes éjszakán, Lucas keltette Dimitrijt azzal, hogy kigyulladt az épület. Üvöltött, hogy meneküljön, de Ő nem akart menni. Segíteni akart, de aztán rájött, hogy bármi történjék is, ő csak hátráltatta volna újdonsült barátját. Nem volt elég idős, ezáltal se elég gyors, se elég erős ahhoz, hogy élve kivihesse a többieket. Dimitrij szerencsésen kijutott, de nem sokkal később, robbanás rázta meg az épületet, s hirtelen hatalmas lángok csaptak az ég felé. A férfi aggódva állt odakint, barátaira várva, de végül, hármuk közül csak egy jött ki. Lucas térdre rogyott a ház előtt, testét lángok forró nyelvei simogatták. Dimitrij nem hitt a szemének, majd pár perc múlva rájött, hogy mi is történt. Lucas nagyobb erejű vámpír volt, mint hitte, hisz erőt kapott. Ezután, immár kettesben folytatták útjukat a nagyvilágban, maguk mögött hagyva a gyászt, a múltat.
1890-ben, ismét Orosz földre tévedtek. Dimitrij felnézett Lucasra, s zord modoruk ellenére, igen jól megértették egymást. Egy borongós napon, Dimitrij ismét egy újabb múzeumlátogatásra indult, mikor véletlenül belekeveredett egy merényletbe, s hála gyorsaságának, megmentette egy ember életét. Később kiderült, hogy ez az ember nem más volt, mint Mihail nagyherceg, harmadik Sándor Orosz cár fia. Szeretett fia megmentéséért cserébe, a cár, egy igen bőkezű ajándékot adott a vámpírnak. Egy gyönyörűen kimunkált Fabergé tojást. Dimitrij ezután minden hová magával hordta féltett kincsét. Nem volt ez másképp még 1934-ben Olaszországban sem. Mindketten egyre lehangoltabbak, mélabúsabbak lettek, mely az életpár hiányának volt betudható. Habár senki mással nem jöttek ki túl jól, erős barátságuk még a zord időkben is kitartott. Mikor arról értesültek, hogy Lucasnak vissza kell térnie Erdélybe, Dimitrij kérdés nélkül vele tartott. Lucas végül a népe vezetője lett, míg hű barátja rendbe rakatta, majd újra megnyitotta apja ősrégi múzeumát, melynek nagy része, családja birtokában lévő dolgokból állt. 2011-ben, még mindig nem jött el egyik férfi életébe sem a várva várt életpár, de míg Lucas feladni véli a harcot, Dimitrij bízik még a szebb jövőben, s bármennyire nehéz is, próbálja barátjában is tartani a lelket. Csodára vár, semmi kétség, csodára, mely képes elfogadni, s elűzni feje felől a sötétséget.
S, hogy ezt mind honnan tudom? A magyarázat épp oly egyszerű és kézen fekvő, mint maga az élet.
Én vagyok, voltam, s talán még egy ideig leszek is Dimitrij Ivanovich!

Ezzel zártam a levelem, majd letettem a tollat, s óvatosan összehajtottam a papírt. Előkerestem egy vörös gyertyát, majd a családi címert. Miután a kis gyertya a segítségemmel fénybe borult, viaszt csöpögtettem az összehajtott levélre, majd gyengéden bele nyomtam a címert, amolyan pecsétként használva. Vártam pár percet, s mikor megkeményedett az általam használt „levélzár”, felkeltem az asztalomtól, hogy múzeumom legféltettebb darabjának a belsejébe rejtsem, a Fabergé- tojásba. Ezzel úgy éreztem, hogy magam is nyomot hagyok a világban, s hosszú évek elmúltával, ha valaki rá talál majd, részese lehetek a történelemnek.


Amiket szeret: Mindent ami régi. Filmeket, zenéket,könyveket, tárgyakat. Titkos nagy szerelmem a történelem, jobban mondva, annak a megőrzése. A havas tájakat, melyek édesapámra emlékeztetnek. A szabadságot, a szép nőket és a kihívásokat. A vadászat izgalmát és a préda félelmét. Legyek bármikor bármelyik, számomra merő szórakozás a macska egér játék. Az összetartozást, mely azt az érzést kelti, hogy fontos vagyok.

Amiket utál: A mai világ technikai vívmányait, a törvényeket, melyek szinte börtönbe zárnak mindenkit, a defenzorokat és legfőképp a gyáva lényeket.

Jellem: Általában csendes, jólelkű személynek hiszik és csak kevesen tudják, hogy milyen is vagyok valójában. Jellemem gyakorlatilag kiismerhetetlen, épp ezért, én magam is az vagyok. A molylepte, pókhálóval tarkított múzeum szerény tulajdonosának képe, csupán álca, a világ felé. Igazság szerint, mostanában a jólelkűség és a kedvesség egyaránt messze állnak tőlem. Arrogáns és durva, másokkal nem törődöm személyiségem érvényesül leginkább. Ez talán a valódi énem, de az is lehet, hogy csupán az életpár hiánya mozdította lelkem erre az útra. Már 394 esztendeje tengődöm ebben a világban, s ez idő alatt sem sikerült rátalálnom a nekem szánt nőre. Talán nem is sikerül majd soha, talán ez a végzetem. . A félelem gyakorlatilag nem szerepel az általam ismert szavak között, bár sokak szerint, ez abnormális dolog. Szerintem viszont, a félelem arra szolgál, hogy legyen mi ellen küzdenünk. Nem az a bátor, aki sose fél, hanem az, aki képes legyőzni a saját félelmeit. A hűség viszont, az elsők közt szerepel, legyen az baráti, faji, családi vagy szerelmi kötelékből adódó. Véleményem szerint, az erős jellemű személyeknél a hűség nem gyávaság, hanem hősies ellenállás a csábítások ellen. Modorom az évek alatt semmit sem változott szinte, így kissé régimódi értékeket vallok és úgy is beszélek. Természetesen ettől még igyekszem felvenni az új korok szokásait.


Külső: 190 cm magas vagyok, hajam és szemem egyaránt barnák. Testem arányos, szálkás izomzatú. Általában inget és farmert viselek, hivatalos megbeszéléseken és a múzeum igazgatói tisztségét megkövetelő napokon öltönyt.

Dimitrij, üdv köreinkben!
Lucas biztos nagyon várt már.

Nagyon szép előtörit hoztál nekünk, természetesen elfogadva.